9. Fejezet-Dinner, and more about school.

Hellósztok :) Hát október 25., a nagy nap. Igen, gondolom ti is IMÁDJÁTOK a Story of my life-ot. Hát én úgy bőgtem mint egy rossz sakál, miközben a BBC1-en hallgattam. Istenem, annyira gyönyörű egy szám... Na de hagyjuk a felesleges ömlengést, gondolom ti is nemes egyszerűséggel odavagytok érte, most végre befejeztem a 9.Fejezetet, sajnálom, hogy megvárattalak vele. Puszi, jó olvasást.
xx Adeline B.

Az utálat érdekes fogalom. Egyesek szerint egy idő után megbánod ha valakit utáltál. Feloszlik az utálat. De amikor ott, helyben utálsz valakit, ez eszedbe sem jut. Felgyülemlik a düh benned, kifejezhetetlen amit érzel. Én is pont így éreztem, amikor hazaértem Brittával a ruhavásárlásból.
-Nem vagy képes békén hagyni?-kiáltottam a vonal másik felén levő személynek.
Csak egy idegesítő röhögést kaptam válaszul.
-Miért csinálod ezt?-kérdeztem már nyugodtabb hangon.
-Nem csinálok semmit!-válaszolt.
-Harry komolyan mondom, ha nem szállsz le rólam...-kezdtem.
-Akkor?
Kissé elakadtam, nem tudtam mit kellene mondanom.
-Kérlek, Harry....-susogtam.
-Én nem csinálok semmit!-mondta hitetlenül már második alkalommal.
-Na jó...További szép napot!
Kezemben a telefonnal elterültem az ágyamon, míg Britta az íróasztalom előtt ült a piros székemben. Szótlanul forgolódott egy ideig.
-Figyu...szerintem semmi baj sincs Harryvel.
-Hogy mi van?-ültem fel az ágyon.
-Csak randira hívott...-mondta félve.
-Nem! Nagyon nem randira hívott Britta. Nem tudom mennyit hallottál, de nem annyi volt. Megint a sztárhírek miatt hívott, mert a barátnőjének hívnak. És ezért hívott randira, mert "állítólag a csaja vagyok". Hogy már "legyen benne valami igazság is". Tudod hogy esett?
-És miért nem mentél el vele?-kérdezte, meg se hallva az utolsó mondatomat.
-Tudtam, hogy ellenem adsz voksot. Mindegy, hagyjuk.
-Bocsi, de szerintem...
-Tudom mit gondolsz. De mindegy.-mosolyodtam el.-Mindenkinek mások a nézőpontjai.-legyintettem.-Na de menjünk kajálni, anya már rég hívott.-indultam el, majd Britta is követett, hogy elfogyasszuk a késői ebédet.
-Na és, mikor jönnek Johnson-ék?-kérdeztem anyától, miközben felszabadultan beszélgettünk evés közben.
-Nyolcra jönnek, de nem hinném, hogy sokáig maradnak, mert holnap neked suli.-válaszolt anya.
-Hát akkor jobb ha tanulok...-merengtem.-Britta jössz velem tanulni?
-Nem hinném...Anya már biztosan vár.-mondta.
-Ó. Oké.
Miután befejeztük az evést, kikísértem az ajtón, majd nagy sóhajjal visszafordultam a házba. Felballagtam a szobámba, elővettem a táskám, kipakoltam és megnéztem az órarendet, mert valami rejtélyes módon sosem tudom megjegyezni. Szerencse lesz egy önvédelmi, de a többi óra rendesen le fog fárasztani, mivel duplamatek, töri, föci és fizika lesz. Szomorúan kezdtem neki a matek házinak, amit sok-sok fejtöréssel és füzetlapozással valahogy megtudtam csinálni. Töriből és föciből rendesen bemagoltam a múlt órán felhagyott leckét, mert én még nem feleltem egyik tantárgyból sem, ezért nagy az esélye, hogy holnap engem szúr ki a tanár. A fizikát ki nem állhatom, de mégis ki szereti? A csókosok, természetesen... Na de ne merüljünk bele az iskola "csókos" problémába. 
-Stacey, gyere le.-kiabált fel anya, amikor a fizikaházi közepében tartottam, úgy kábé fél nyolckor.
-Megyek.-válaszoltam halkabban, mert ha nem válaszolok vissza, akkor anya kétségbeesik, máris összeüt a fejében valami elméletet, és futva jön fel a szobámba, mert azt hiszi, "meghaltam". Tapasztalatból tudom. Szóval megnyugtattam anya lelkét, majd lerobogtam a lépcsőn.
-Igen?
-Kellene segítened. Mindjárt megérkeznek, a kaja csak félig van kész, és meg is kell teríteni.
-Persze, segítek.-mosolyogtam.
Elvettem egy világoskék terítőt a szekrényből és egyenletesen elterítettem azt az asztalon. Fehér tányérokat raktam rá, amelyeknek a közepében egy világoskék virág terpeszkedett. Szalvétát, villát és kést helyeztem melléjük, majd a zöldségeket az asztal két végére tettem le. Az összhatás megfelelő volt.
-Kész.-jelentettem ki, és kínosan álldogáltam egy ideig anya mellett.
-Valami baj van?-kérdezte pár perc múlva.
-Fura lesz.-mondtam halkan.
-Nem lesz semmi baj. Tudom, hogy kibékültök, hiszen kiskorotok óta csak ti vagytok egymásnak.-mosolyodott el.-Emlékszel, amikor először aludtál nála?-nevetett fel.
-Ne is említsd.-csatlakoztam.-Annyira féltem.-nevettem saját magamon.
-Elvitted az összes plüssállatkádat.-merengett anya.
-Oké, elég lesz.-zártam le a témát még mindig mosolyogva.
-Nem hiányzik?-kérdezte anya egy kis idő múlva.
-Dehogynem.-mondtam üres tekintettel.-Minden egyes másodperc...-hajtottam le a fejem.-Na, de készüljünk fel.-erőltettem egy vékony mosolyt magamra.-Mindjárt megérkeznek.-sóhajtottam.
-Rachel! Te jó ég milyen rég nem láttalak.-ölelte meg anya Rachelt.-Te sosem öregszel.-mosolygott.-Most meg nézz rám.-nevetett fel.
-Ó, ne butáskodj Emily!-tartotta fel a mutatóujját Anette anyukája.-Gyönyörűen nézel ki.
Én és Anette az egész beszélgetés alatt csak a fejünket ráztuk. Anya és Mrs.Johnson eléggé kitettek magukért.  Hogy ilyenkor minek kell annyira kiöltözni? Nem tudom. Anya megint a kedvenc ruhájában volt, hangsúlyozom, megint. Amikor Johnson-ékkal van valami programunk, akkor mindig a kedvenc ruháját veszi fel. De csak azért, mert ez az egy ruha áll jól neki. Na jó, neméppen, de mindig ezt veszi fel. Anette gondolom már össze is rakta a fejében, hogy "Emilynek nincs más ruhája". Na de hagyjuk. Én visszafogtam magam, és a papucsomban slappogtam. Anette viszont úgy állított be hozzánk, mint egy titkárnő. Azt tudtam, hogy nem magassarkúban fog jönni, mert utálja. Levetették a kabátjaikat, és leültünk az asztal mellé.(Anette ruhája.,Rachel ruhája.,Emily ruhája.,Stacey ruhája)
Amíg anya kihozta a kaját, Rachel engem kérdezgetett.
-Hogy megy a tanulás?-jött az első sablonkérdés.
-Elég jól.-válaszoltam álmosollyal.
-És a pasikkal hogy állsz?-kérdezte kissé kuncogva.
-Sehogy.-válaszoltam kapásból.
-Nincs?
-Nincs.
-Ó, elég kár. Anette nemrég talált egy nagyon aranyos srácra.-büszkélkedett lányával. Már tudom Anette honnan örökölte. Csak eddig nem figyeltem fel rá.
-Van róla tudomásom.-húztam el a szám.
-Jaj, igaz is!-kiáltott fel.-Hát az miatt vesztetek össze, nem?-kérdezte cinikusan.
-Eltalálta.-jelentettem ki.
Csak halk nevetést kaptam, ami a teljes lenézést jelentette.
-Irigykedünk?-kérdezte öntelten.
-Ó, egyáltalán nem erről van szó.-mosolyodtam el úgy, ahogy a helyzet megkívánta.-Éppen a parkban sétáltam, amikor a lányát láttam meg a földön Aaron-nal enyelegni. És a problémám az volt, hogy nem mondta el nekem, hogy együtt vannak.-vázoltam a helyzetet cinikusan. Lopva Anette felé pillantottam, aki kikerekedett szemekkel nézett. Meg sem tudot szólalni se ő, se az anyja.
A helyzetet anya mentette meg, aki éppen akkor lépett be. Mosolyogva ránéztem, majd Rachel is vette a lapot, elkezdett mosolyogni. Anette viszont ugyanúgy ült a helyén, ahogyan eddig.
-Felmegyek, befejezem a fizikát.-ismertettem a helyzetet, miután már meguntam a fogyhatatlan, gusztustalan pletykálmányok hallgatását. 
"A hőáramlás...."-ismételtem magamban, amikor kopogtak.
-Szia, Stacey.-nyitott be Anette. Hát láttam már szebb formában is....
-Anette.-biccentettem unottan.
-Mit csinálsz?-jött beljebb, az íróasztalom fele közeledve.
-Fizikát.
-Á, az nem volt nehéz.-legyintett a jobb kezével, miközben a balt a csípőjére rakta. Fura arcomat látva inkább a lényegre tért. Gondoltam én.-Voltál randizni Harryvel?-kérdezte tettetett érdeklődéssel. Diónagyságú szemekkel meredt rá.-Csak mert mindenki néz TV-t és csak rólatok folyik a duma, hát gondoltam kiderítek valamit, ha már a barátnőm vagy.-hadarta.
Morogtam valami "Pont, mint Harry, nagyképű, pofátlan és arrogáns" féleséget az orrom alatt, aztán felcsattantam.
-Kösz, most elfelejtettem mit akartam írni.
-Stacey, ez nem csak neked kínos. Én is feszengve érzem magam. Ha szeretnél továbbra is velem egy térben lenni, akkor meg kell hogy bocsásd az amúgy sem nagy hibát...-mondta lágyan, és úgy éreztem őszintén. A papucsom orrát kezdtem tanulmányozni, ami perpillanatban nagyon érdekfeszítőnek bizonyult. A következő pillanatban felpattantam a székről, és Anette nyakába ugrottam. Meglepetten viszonozta az ölelést. Puffanást hallottunk, ami a székem leesését jelezte, és könnyekkel a szememben nevettem fel.
-Annyira szeretlek Ann.-kezdtem bőgni.
-Úristen, Stace...-hallottam suttogását. Egyből elengedtem, és belenéztem ragyogó kék szemeibe, amelyekből patakként csorogtak az őszinteség, boldogság összefűzött jegyei. Meghatódva öleltem át újra, és ketten sírtunk egymás vállára. Hosszú percekig öleltük egymást, de valaki szó szerint feltépte az ajtót.
-Stacey!-hallottam anya ideges hangját, amit csak nagy balhéknál vetett elő, főleg apa halála után.-Mit a fenét kerestél Harry Styles kocsijában?!-kiáltott. Könnyes szemmel engedtem el Anette-t, és anya szemeibe néztem, amelyekben forrt a düh és a csalódottság. Egy másodpercre pillantottam anya mögé, és Rachel önelégült, gúnyos mosolyával találtam szembe magam.
-Anya ezt nem hiszem el.-szólalt meg először Anette, és az utálat jelei futottak át arcának izmain. Néhány másodpercig rángott a szemöldöke. Még sosem láttam ilyennek...illetve...amikor Maya elvette a barbie-ját az oviban, és levágta a haját, de az más tál tészta. Én csak egy helyben álltam, földbegyökerezett lábbal, és aggodalmasan bámultam anya kérdő tekintetét.
-Kérlek válaszolj!-a hangja sem enyhült, tekintetével egyetemben a csalódottságát tükrözte. Megrázta a fejét, és simán kisétált a szobámból. Hallgatása fájt a leginkább. Olyan érzésem volt, mintha valaki két kézzel facsargatná a tüdőmet, és a szívemet felváltva. Egyenletlenül levegőztem, és bőgve ültem le az ágyamra. Anette leült mellém, és a hátamat simogatva nyugtatott, de már semmit sem ronthatott a helyzeten. Sosem vesztem össze anyával apa óta...

**

Reggel kisírt szemmel, bűntudattal nyomott lélekkel sétáltam be a fürdőbe, és megvizsgáltam magam. Kidagadt, piros szemek, borzos haj, falfehér arc. Ezaz Stacey, ügyes vagy, taps! 
Ilyen kifinomult, nőies formában fel is öltöztem, ami egy fekete nadrágból, piros hoodie-ból, és egy óriási fekete sálból állt. Hurrá stílus! Hurrá modern öltözködés!
Teljes boldogsággal indultam a buszmegálló felé, fülemben az életmentő telefontartozékkal, a Coldplay Fix You című dal, ami még adott egy lapáttal a reggeli hangulatomhoz. Tehát könnyezve sétálgattam a napos (!) utcákon, kizárva a külvilágot, csak a saját érzéseimmel foglalkozva. Reggel hallottam a nappaliból kiszűrődő időjárás-jelentés egy részét, ezért már azt is tudom, hogy egész Európát elérte a melegfront, ami már májushoz híven nem volt meglepő. A sulihoz érve szomorúan figyeltem meg, hogy mindenki felszabadult és boldog, mindenki színes ruhákban heverészik s füvön, élvezi a meleg levegőt, és a nap sugarait, míg mások nevetve, csoportokat alkotva hülyéskedtek. Ahogy egy tini kéne viselkedjen. De én kidagadt fejjel, meleg ruhákban somfordáltam fel a lépcsőn, hogy még véletlenül se szúrjanak ki a többiek. A szerintem elég óriási, fehér, 4 emeletes épület 600 diáknak "ad otthont", ezért szerintem nincs olyan személy, aki mindenkit ismerne. 
Komótosan sétálgattam a kb. 5 méter széles folyosón, és a 12/a feliratú világosbarna ajtóba mentem be. Minden szempár rám szegeződött, és amíg a helyemre mentem, mindenki követett a tekintetemmel, ami lyukat vájt a hátamba.
-Á, szia Stacey.-ugrott oda hozzám Anette, megtörve a kínos csendet. 
-Anette.-mosolyodtam el egy pillanatra, aztán Ronra tévedt a tekintetem aki szélsebesen másolta a matekházit Anette piros, Eiffel-tornyos füzetéből.
-Na ezek kibékültek.-hallottam egy suttogó hangot, ami, gondoltam, hogy Maya-tól jött, aki az osztály cicája. Igen, az a Maya, aki Anette barbie-ját tönkretette.-A világ 5. csodája.-susogta a mellette ülő Hanna-nak, aki az ezelőtti önvédelmi órán tudatta velünk, hogy szerinte szülei válni készülnek. Nevetgélni kezdett, Maya pedig büszkén titulálta, hogy az "óriási poénja óriási sikert aratott".
-A világ 5. csodája, kérlek szépen.-szólalt meg Ann elég hangosan.-A világ 5 csodája sokkal fontosabb annál, minthogy 2 ember milyen kapcsolatban van. És hidd el, nem attól leszel menőbb, hogy pletykálsz mindenkinek a háta mögött, aztán benyalsz nekik, szó szerint. És a nyávogásod sem fog sikert aratni a fiúk körében, hidd el.-torkolta le.
-Nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak.-nyávogott olyan "csakazértis" stílusban.
-Hahh. Nem mondtam, hogy csinálj bármit is. Én azt mondtam, hogy mit NE csinálj. Az csak a te javadra válna, de a te problémád. Mindegy, van fontosabb dolgom is, mint pár csicskával foglalkozni.-fordult meg, én meg óvatosan belekönyököltem az oldalába, és halványan rámosolyogtam.
-Ügyes volt.
-Tudom.-nevetett fel óvatosan.
Önvédelmin a tanár 2 oldalt diktált, és házinak egy 200 szavas dolgozatot kell írnunk a veszélyhelyzetekről/veszélyhelyzetek megoldásáról. Legtöbben unottan maguk elé bámultak, de nekem kifejezetten tetszett a feladat. A húzós duplamatekon kijelentette a tanárnő, hogy az eddig felvett leckéből egy hét múlva tézét írunk, és minden kedden kettőtől háromig felkészítő lesz az érettségire. Törin tételeket dolgoztunk ki, és földrajzon szintén. Amúgy a földrajznak van egy külön osztály, ahová a kilencedikesek pluszfeladataikat rakják ki a falra, és tele van térképekkel. A töritanár néhányszor onnan hoz fel térképet, de általában csak ledarálja a leckét, majd mgekell tanulni. Nem fejlesztettem ki az osztállyal valami jó kapcsolatot, egy kirándulásra sem mentem el, semmi hasonló osztálykovácsoló izére sem. Fizikán megint leckét vettünk, és házinak 2 tételt ki kell dolgoznunk. Hála Anette-nek nekem is fog menni. Igazából nagyon félek az érettségitől, de a tanárok már kevésbé. Ezért csak most kezdtünk ráhajtani a dologra. Remélem nem lesz gond az enyémmel... Ron nemigazán szólt hozzám, csak pár szót váltottunk az ebédszünetben, megkérdezte, hogy mennyire sikerült megoldanom a fizikát. Szóval, nem hiszem, hogy jobb kapcsolatom lesz vele, hacsak bocsánatot nem kér, vagy mi.

8.Fejezet-School-leaver Dress.

Heló-beló :)! Kellemes hétvégét mindenkinek! :) Remélem tetszik a 8. Fejezet is majd nektek, elég nagy változás fog történni majd. Ha elolvastad, hagyj valami jelet magad után, komizz, pipálj :) Nagyon hálás vagyok nektek, köszönöm, hogy még mindig olvassátok a blogomat :). Jó olvasást!
xx Adeline B.

Vasárnap. Ki nem szereti a vasárnapot? Hétvége van, kedvünkre járhatjuk a barátunkkal/barátnőnkkel London utcáit. A nap bármelyik percében lazulhatunk, nevethetünk, bulizhatunk. Bárhogyan kelsz fel, a tudat, hogy vasárnap van, mosolyt csal az arcodra. Csak a másnap tereli el néhány kósza percre keveredő gondolataidat. De a vasárnapot ki kell élvezni. 

Viszont az én helyemben ki élvezné? Megint egy kérdés, amire nincs válasz. Kérdések ezrei kavarodnak reggelente a fejemben, amiket egy kevés idő után el is felejtek. De jönnek a következők. 

Megint párszáz gondolattal baktattam a barna szekrényemhez, ahonnan egy szürkés farmert, és egy fekete blúzot halásztam ki. Nem volt nevezhető rendnek, amit ott látni lehetett. Hétvégenként általában kitakarítok, és ez megint esedékes volt. Felvettem az előszedett cuccokat, és lementem a napi koffeinadagomért. A nappaliban nem találtam anyát, ezért a konyhába is benéztem. Különös módon ott sem volt. Hát, gondoltam biztos még nem kelt fel, ezért én készítettem kávét. Mégis furcsáltam a dolgot, hogy anya kilenckor még nincs fent. A kávéval a kezemben indultam fel anya szobájába. Ráhelyeztem a kilincsre a kezem, de hallottam valamit, ezért nem nyitottam be. Mintha telefonból jött volna a beszélgetés. Sajnos nem értettem, hogy mit mondd, de aztán anya is megszólalt:

-Nem, még nem mondhatjuk el neki.

Döbbentem hallgatóztam tovább.

-Tudom, de én nem vagyok képes rá.-türelmetlenséget fedeztem fel a hangjában. 

Nem akartam hallgatózni, nem vagyok olyan, de ezt muszáj volt meghallgatnom.

-Idejössz, és elmondod neki, vagy nem tudja meg. Jó, de én nem tudom elmondani. Rendben, szia.-rakta le. 

Halk léptekkel odamentem az ajtómhoz, és kinyitottam. Amikor anya kilépett, azt láthatta, hogy én most jövök ki.

-Felkeltél?-kérdezte mosolyogva.

-Aha.

Összehúzta a szemöldökét, és a kezemben lévő kávés poharat nézte, majd kérdőn rám pillantott. Kis habozás után hazudtam egyet.

-Már az előbb felkeltem, csak feljöttem a telefonomért.

-Ó, és az hol van?-kérdezte gyanakodva. 

Majdnem lefagytam, de végül eszembe jutott valami.

-Lent. Csak elfelejtettem.-kaptam a fejemhez.

-Hát, jó. Főztél nekem is?-mutatott a kávéra.

-Persze.-mondtam, mire leindult, én pedig hangtalanul sóhajtottam egy nagyot, majd énis leindultam. 

Anya elvette a kávéját, és leült velem szemben.

-Kedden...-kezdte.-Kedden lesz George-ért a féléves megemlékezés.-hajtotta le a fejét.

-Ne nevezd így apát!-szóltam rá.

-El kell mennünk a templomba, ezért elkérlek a suliból.

-Jó. Nem lehetne akkor, hogy hétfőn se menjek?-kérdeztem félve.

-Nem. Tudom, hogy haragban vagytok Anette-el, de attól még mész.

-Oké.-szomorkodtam.

-Tudod mit?-állt fel mosolyogva.-Meghívom őket vacsira.-mondta, és el is vette a telefonját a kis asztalról.

-Anya, ne!-álltam fel én is.-Légyszíves!-kérleltem, de ha ő valami a fejébe vesz, abból nem lehet egyhamar kiábrándítani, ezért egyből tárcsázta is Ann anyukájának számát.

-Szia Rachel!-köszönt a telefon másik végén levő személynek.-Mit csináltok? Igen? Hát, mi is elvagyunk. Nem jönnétek ma este el vacsorázni? Á, nem probléma, akkor gyertek ti ketten.-itt egy kicsit fellélegeztem, hiszen, ha Anette nem jön, akkor még én is kibírom azt a 2-3 órát.-Legyen csajos est. Oké, várunk szia.

Mosolyogva tette le a telefont, én pedig csalódottan néztem magam elé.

-William nem jön, ugye?-kérdeztem egyhangúan.

-Igen.-örvendezett, és egyből kezdte bújni a receptkönyveket, mert "nem tudja mit főzzön nekünk". 

Unottan felballagtam a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Anyu kora reggeli telefonálásán járt az eszem."Vajon ki lehet az? Mit titkol és ki elől? Talán előlem? Miért nem akarja elmondani? Ki jöjjön haza? Mit akar ő mondani? Lehet Anette volt az? Vagy Paul? Talán Harry?". 

A gondolatok sehogy sem fogytak a fejemből, de egy idő után, úgy fél tizenkettő körül felálltam, és elzsibbadt tagjaimat megmozgattam, amitől a zsibbadást erősebb szúrós érzés váltotta fel. Idegesen letérdeltem a szekrényem elé, és minden ruhát kihúztam belőle. Jó érzés volt levezetni valahogy a felgyülemlett feszültséget, de a visszapakolás már kisebb-nagyobb gondokat okozott. Háromnegyed óra alatt végeztem az összes blúz, póló, nadrág stb. színszerinti pakolásával. Igen, ez egy berögződött szokás. Mindig színsorrendben rakom a ruháimat, így öltözni is könnyebb néhányszor. Éppen egy zöld pólót pakoltam vissza, amikor eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom Brittát. 

-Szia.-mosolyogtam, miközben köszöntöttem kissé szeleburdi rokonomat.

-Sziaaaa.-túlzott egy kicsit a köszönéssel.

-Hogy vagy?-kérdeztem rá a már sablondologra.

-Én, köszönöm szépen, nagyon jól.-hallottam a hangján, hogy mosolyog, ez pedig engem is jobb kedvre derített.-Figyu, az Oxfordon nyílt egy vadi új ruhaüzlet. És azt mondják, nagyon szép ruhákat lehet ott kapni. Nem gondolod, hogy itt az ideje megvenni a szalagavató ruhádat?-kérdezte reménykedve. 

-De, igen.-nevettem fel.-Amúgy teljesen kiment a fejemből.

-Na látod? Mire jó a legjobb unokahúg?

-Ha te nem lennél...-kezdtem dramatizálni.

-Akkor már nem is élnél.-fejezte be helyettem, mire felnevettem.-Akkor gyere az Oxford utcába, oké? Várlak, négyre legyél ott.

-Jó, akkor sietek, szia.-tettem le, mielőtt köszönhetett volna.

A frissen rendbe rakott szekrényemből válogatás kissé bűntudatot okozott, de végül kivettem onnan egy ruhát. Azért választottam ruhát, hogy könnyebb legyen szalagavtórucikat próbálni. Miután felvettem, lesiettem a lépcsőn.

-Hova-hova?-kérdezte anya.

-Brittával szalagavató-ruhát venni.-mosolyogtam.

-Ó.-szaladt fel anya szemöldöke.-Aztán szépet válassz.

-Meglesz.-mondtam, és felkaptam a dzsekimet, és felrángattam a cipőmet. Már teljesen felöltözve léptem ki az ajtón. A szél egyből belefújt a hajamba, amitől kis felfrissülést kaptam. Gyors' leintettem egy taxit, beszálltam, majd becsuktam az ajtót.

-Az Oxford Streetre, legyen szíves.-adtam ki az utasítást. Hangtalanul utaztam, csak az épületek sokaságát bámultam, és különböző embereket. Nem volt valami érdekfeszítő látvány. Az Oxford a divatimádók, a stylistok, és a divatlapok "hazája", vagy éppen álma. Itt minden egyes híres márkát meglehet találni, mindegyiknek külön üzlethelyisége van. 

-Köszönöm, itt jó lesz.-szóltam oda a taxisnak, amikor az utca szélén megláttam a dzsekiben ácsorgó Brittany-t. 

Odaadtam a taxisnak az elegendő pénzt, majd kiléptem az útra.

-Sziiia.-ölelt meg Brittany, mielőtt észbe kaptam volna.

-Szia.-mosolyogtam.-Na melyik az a bolt?-kérdeztem, miután hajlandó volt elengedni.

-Ó, óóó. Az, ott. Az Ellie Sanderson. Tegnapelőtt nyitott ki.-mutatott izgatottan egy fekete üzletre, amely kirakatában néhány fehér ruha volt.

-Nagyon szép.-szóltam.-De engem inkább esküvői ruhára emlékeztetnek.-húztam el a számat.

-Ó, nyugi, megtalálod, amit keresel.-fogta meg a csuklóm, és a bolt fele húzott.

Ahogy beléptünk, a sok fehérség kissé elvakított, de pár másodperc múlva ismét tisztán láttam.

-Jó napot!-köszönt az eladósrácnak illedelmesen Brittany.-A barátnőmnek szeretnénk szalagavató-ruhát vásárolni.-mutatott rám. Én nem szólaltam meg. Nem szeretek középpontban lenni.

-Oké.-mosolygott a srác.-Audrey!-szólt hátra.-Gyere a helyemre, én segítek a lányoknak.-egy vörös hajú, szemüveges, gyönyörű lány a ruhák közül jött elő, majd beállt a pasi helyére, a recepcióhoz.

-Köszi.-mondta a pasi. Audrey egy biccentéssel elintézte, majd kényelmesen leült egy székre, fellapozva egy divatmagazint. 

-Hát, ahogy rád nézek...-kezdte a srác, majd végigmért. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, amíg a srác a kezembe nem nyomott hat darab fénylő ruhát.

Szótlanul mentem az egyik öltöző felé. Britta leült az öltöző előtti kanapéra, a sráccal. Az első ruha, egy zöld, pántos ruha volt. Inkább olyan halottzöldnek említeném, mert nagyon halvány volt. Már a színe visszataszított, ezért éreztem, hogy nem ez lesz a jó. Amikor felvettem az érzésem be is teljesedett. Nagyon rosszul állt, a pántja szorított, túl hosszú volt és nem hangsúlyozta ki a görbületemet. Egyből elvetettem, ki sem merészkedtem benne, mert ahogy hallottam a beszűrődő kuncogást, Brittáék nagyon jól elvoltak. A második ruha színben már közelebb állt hozzám, de mégsem akartam szürke ruhában menni, ezért egyből félreraktam. A következő egy rózsaszín pánt nélküli ruha volt, aminek csak az alakja tetszett, ezért felpróbáltam. Nem mondom, hogy rosszul állt, de a hajam és a ruha nagy kontrasztot mutatott, és a bőrömet is halványította, ezért azt is a "kizárva" halomra helyeztem. A negyedik egy piros ruha volt, fél pántos, és apró fekete pillangók voltak rajta. Nagyon szép volt. Ezt is felpróbáltam, de ugyanúgy nagyon előnytelen volt. Ez is hosszabb volt a kelleténél, mégis hogy táncolhattam volna benne? A rakottabb részek elég hülyén néztek ki, szóval ez is ment a másik oldalra. Az utolsó ruha egy bézs ruha volt. Elég nehezen, de felvettem, majd felnéztem a tükörbe. Ez sem talált a sötét hajammal, pedig amúgy gyönyörű volt. De nem talált a hajammal. Tétlenül álltam fehérneműben, aztán újra átnéztem a ruhákat. Minden mindegy alapon felpróbáltam a szürke ruhát is. Kövek voltak rajta, nagyon tetszett. Ennek sem volt pántja. A hossza tökéletes volt, a legjobb részeimet emelte ki. Füligérő mosolyt véltem felfedezni az arcomon, de kissé elszomorodtam.Ő már nem láthat... Letöröltem a kósza könnycseppemet, és újra mosolyogva léptem ki.

-Ez lesz az!-fordultam körbe boldogan.

-Gyönyörű vagy!-ujjongott Britta, pezsgővel (!) a kezében.

Kérdőn néztem rá.

-Ó, nyugi csak Trevor hozta.-mosolygott.

-Trevor?

-A srác, aki segített.-legyintett.

-Ja, oké.-mosolyogtam.

-Akkor megvesszük.-mondta izgatottan.

Akkor megvesszük.-ismételtem el, halkabban, és nyugodtabban.

7.Fejezet-Cry, cry, cry.

Hát, heló :). Itt van a 7. Fejezet is, remélem tetszeni fog majd. Ha elolvastad, kérlek hagyj valamit magad után, pipálj, vagy kommentelj, esetleg iratkozz fel. Nagyon hálás vagyok az oldalmegtekintések miatt, és a pár pipát is nagyon köszönöm. A Characters oldalon megismerhetitek Brittany-t is, akinek csak később lesz több szerepe. Jó olvasást! :)
xx Adeline B.

Néha azon gondolkodok, hogy mi lenne, ha egyszerűen kitörölnénk magunkból a fájdalmat. Kitörölnénk a rejtett zugából, és minden sokkal szebb lenne...sokkal egyszerűbb lenne. Miért nem vagyunk ösztönös lények? Nekik a fájdalom ismeretlen, a külső fájdalmakat kivéve. Egyszerű lenne az élet, ha valakit elveszítünk, mindenki nyugodtan továbbáll, végzi a saját dolgát. Mennyivel egyszerűbb lenne az életünk...

Persze én nem vagyok erős, mint Anette, hogy csak letöröljem a könnyeimet egy mozdulattal, és mosolyogva elsétáljak. Éppen ezért is keltem reggel gigantikus fejfájással és kidagadt szemekkel. Ahogyan beléptem a fürdőbe, és megnéztem magam, egy óriási pattanást is felfedeztem. Ideális reggel. Megmostam az arcom, és bekentem pattanáskezelővel. Hagytam a sminket, csak egyszerűen oldalra fontam a hajam, felöltöztem, és ledobtam magam az ágyra. Megtapogattam a már-már begyógyuló sebet a nyakamnál, ami még mindig fájt. Visszamentem a fürdőbe, és sebtapaszt raktam rá. Átvettem a toppomat egy másik blúzra, ami eltakarta a sebet. Kisebb hányingerrel komótosan lementem a lépcsőn, már teljes öltözékben.

-Jó reggelt.-köszönt anya.-Hát te ilyen korán?-nézett fel az újságból, és rám szegezte szemüveges tekintetét.

-Felkeltem.-vontam meg a vállam, és bementem a konyhába. Egyből észrevettem a gőzölgő kávét a pulton, kartonpohárba raktam, és fedelet raktam rá. Anya felvont szemöldökkel figyelt, ahogyan a kávéval a kezemben próbálom felvenni a piros dzsekimet.

-Csak sétálok egyet.-biccentettem. 

Leraktam a földre a poharat, és a piros Conversemet is felhúztam. Kinyitottam az ajtót, és otthagytam anyát egyedül.

Áldtam az eget, hogy nem raktam fel sminket, mert néhány kósza könycsepp lecsordultam az arcomon, amit idegesen töröltem le. Az üzletek közt járkáltam, nézelődtem , aztán megláttam egy apró helységet. Barna faburkolatú volt, egy sötétbarna ajtóval. Felül egy "Coffee Shop" felirat volt látható, én pedig felsétáltam a három fokos lépcsőn. A kinti levegővel ellentétben itt kellemes idő volt. Pár asztalon, pár széken, és egy bárpulton kívül semmilyen nagyobb bútor nem volt ott. Lenyűgözött az egyszerűsége. 

Mivel én kávéval jöttem be, elég furán éreztem magam, de ahogyan leültem, eszembe jutott, hogy rendelek egy muffint. Csak ültem, és ittam a kávémat, amikor észrevettem, hogy két asztallal mellettem ül egy kapucnis srác, egy lánnyal. A srác pont úgy nézett ki, mint "-A" a Pretty Little Liarsből. Még kínosabban éreztem magam, kissé mozgolódtam a székben, és néhányszor odapillantottam, hogy megfigyeljem a srácot. Sajnos mást nem láttam, csak hogy a lány egy fényképet nyújt át neki, majd a pasi elmegy. Hátranéztem, hogy meglessem a képet, de csak az alját láttam, valami köves út volt. A srác szétnézett az utcán, majd sietve elfutott. Kicsit furcsáltam az esetet, de nem gondolkoztam sokat rajta, mert kijött a pincér.

-Szeretne valamit?-kérdezte mosolyogva a 20 körüli csaj.

-Egy áfonyás muffint, ha lehet.-mondtam.

Ezzel el is ment, engem pedig egyedül hagyott a gondolataimmal, amik Anette, apa, vagy éppen a kapucnis srác körül forogtak. Amikor Anette vagy apa jutott eszembe, könnyeztem egy kicsit, de erős maradtam, mert nem akartam, hogy mások lássanak így. Amikor pedig a pasin gondolkoztam, nagyon "töprengő" fejet vágva magam elé bámultam. Csak akkor eszméltem fel, amikor a lány kihozta a muffinomat, és motyogtam valami "köszönöm" félét. Miután megettem, leraktam 4 fontot, ezzel jattot hagyva a pincérnek. Csepegett egy kicsit, amikor kiléptem a kávézóból, és tovább mentem. Az utam egyenesen Mr.Higgins-hez vezetett. Az eső egyre jobban megeredt, és szerencsémre a táskámba beleraktam egy apróra összecsukhatós esernyőt, ami most jól is jött. Az utat körül-belül fél óra alatt tettem meg, sietős léptekkel, és földre szegezett tekintettel. A hideg időhöz híven néhányszor összehúztam magamon a dzsekit, aztán végre a barna ajtó előtt álltam. Kettőt kopogtam. De nem Paul nyitott ajtót.

-Gyere beljebb drágaságom.-invitált be Babette mosolyogva.

-Köszönöm.-mosolyogtam.

Babette előrement, én pedig lehúztam a cipőmet, és felakasztottam a kabátomat.

-Menj csak be a nappaliba. Paul mindjárt jön, csak el kell intézzen valamit.-mosolygott.
Egy bólintással bementem az említett helységbe, és leültem a kanapéra. A táskámat magam mellé tettem, és elővettem a telefonomat. Nagy meglepetésemre jött egy sms-em, 5 perce.
"Benne vagy a sztárhírekben, Stace. Harry Styles kocsija? Mit kerestél Harry autójában? Hát, te ezt nem mondtad el."
Nem kicsit döbbentem meg. Csak bámultam a képernyőt, amikor ismeretlen szám hívott. Már akkor felkaptam, amikor a csengőhang el sem kezdődött. 
-Igen?-szóltam bele.
-Szia, barátnőm.-mondta Harry a rekedtes hangján, majd nevetett egyet.
-Kezdjük ott, hogy nem vagyok a barátnőd.
-Hát a sztárhírek szerint igen.-hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Még most sem vagyok.
-De lehetnél.-röhögött fel.
-Kapd be, Styles.-mondtam, és szembe nyomtam.
Mégis mit képzel magáról? Az egy dolog, hogy több csajt megkaphatna, mint azt el lehet képzelni, de én nem vagyok köztük. Nem vagyok, és nem is leszek. Ezt itt eldöntöttem. Nem fog elvarázsolni az a zöld szem, a göndör haj, a tökéletes testalkat. Nem fog.
-Ó, Ms. Brooke.-lépett be Paul.-Minden rendben van?-kérdezte, amikor meglátta az arcom.
-Hát...összevesztem Anette-el.-mondtam szomorúan, és kicsordult egy könnycseppem.-Csak egy pillanat.
Visszaírtam Anette-nek:
"Hogy őszinte legyek, ma akartam elmondani, mert ugye megterveztük, hogy parkba megyünk. De közbejött valami..."
Elmeséltem mindent Paul-nak, akit nagyon zavartam, ezért miután elmondtam, el is mentem onnan. 
London vizes utcáin sétáltva sírtam, amikor megcsörrent a telefonom.
-Igen?
-Gyere haza, kicsim, mert fél óra múlva el kell indulnunk a nagyihoz.-szólt bele anya.
-Miért?
-Jaj, hát nem mondtam? Megünnepeljük a szülinapját.-mondta fáradt hangon.
-Nem, nem mondtad, oké sietek.-tettem le.
Anette nem írt vissza,  de ami azt illeti nem is vártam. Felgyorsítottam a lépteimet.
Nekem miért nincs senkim, aki mellettem állhat? Amikor Anette szülei elváltak, én ott voltam mellette. Azt mondta jól van, de látszott rajta, hogy összetört. Én ott álttam mellette. És most velem mi van? Mi lesz? Miért nem szeretne senki felkarolni? Hogy én is élhessek? Az emberek irigyek. Az emberek önzőek. Sosem lesz senki valaki mellet úgy, igazán. Teljesen. Szívből.
-Na végre, menj gyorsan öltözni.-küldött fel anya, aki amúgy már kisminkelte magát.
-Oké, megyek.
Felsiettem a szobámba. Az ágyon egy papír volt.
"Figyelj, Stacey. Lehet, most gyerekesnek fogsz tartani, hogy ezt az utat válasszam, hogy bocsánatot kérjek, de kérlek szépen bocsáss meg, amiért úgy viselkedtem. Kérlek. Hiányzol."
Ennyi. Se név, se aláírás. Hát, Ann "nagyon kitett magáért". Eldöntöttem, hogy nem fogok jelentkezni. A szekrényemhez siettem, és pár perc alatt kiválasztottam, hogy mit veszek fel. Nem siettem, hogy felvegyem. Miután felöltöztem, bementem a fürdőbe, és kevés sminket raktam fel. Szempillaspirálból (természetesen vizálló) és szájfényből állt.
-Gyere, Stacey.-kiabált fel anya.
-Megyek.
Az autóban ülve sírdogáltam, miközben anya mellettem szorosan az utat nézte. 
-Itt jó lesz, köszönjük.-szólt anya a taxisnak.
-8 font és 50 penny lesz.-mondta fapofával.
Anya kifizette, és mindketten kiszálltunk. Egyszerűen csak kitört belőlem a zokogás. Anya az elején döbbenten bámult, majd megszólalt.
-Megértem, hogy fáj, kicsim, de most szedd össze magad, mert a nagyi nem azért hívott, hogy szomorúnak lásson.
Én csak bólintottam, kivettem a táskámból egy apró tükröt, egy papírzsepit és a szempillaspirált. Letöröltem, és újrafestettem. Rám fért volna még egy arcmosás is, mert piros volt a szemem. Világfájdalommal tele elindultunk a nagyiék háza felé. Nevetés hallatszott ki, és egyből megcsapta a szaglószerveinket a jellegzetes tejszínes carbonara illata. Kopogtam.
-Jaj, sziasztok!-ugrott rám a nagyi, majd anyát is megölelte. A háttérben mindenki sorakozott, hogy megöleljen, többek között az unokatestvérem, Brittany is. Elég jóban vagyok vele, de igazából három évvel kisebb, mint én.
-Ííííí, szia Staceeeey!-ölelt meg Britta.
-Szia Britta.-mosolyogtam.
-Figyu, láttalak a TV-ben.-mondta kikerekedett szemekkel.-Komolyan Harry vitt haza?!-hitetlenkedett.
-Igen-vontam meg a vállam.
-És neked ez csak ennyit jelent?-döbbent le.-Mesélj el mindent!-utasított, és bevonszolt nagyiék kicsi szobájába.
Egy intéssel köszöntem a többieknek, akik csak mosolyogva megrázták a fejüket. Ott volt a nagyi, a papa, a nagybátyám, nagynéném és Britta tesója is. Nem voltunk sokan, de az nekünk pont elég.
-Na, mi volt?-kérdezte izgatottan, az ágyon ülve.
-Semmi, komolyan semmi. Csak hazavitt. Ennyi. Pont.
-Na nemár. Hol találkoztatok?-türelmetlenkedett.
-Paul Higgins házában.-vágtam rá.
-És őt honnan ismered?
-Tanárom.
-Mit kerestél a házában?
-Ő hívott.
-Miért?
-Hogy segítsen.
-Miben?
-Na jó elég! Idáig hadartunk, most hagyd abba a kérdezpsködést. Önvédelmet tanít nekünk, és megkérdezte az igazgatónőtől, hogy kinek vagy nagyobb problémája. Elhívott magához, hogy segítsen nekem feldolgozni. Aztán mikor másodszorra is mentem, jöttek ők is. Ennyi. És Harry hazavitt.
-Miről beszélgettetek?
-Hát sokat nevettünk. Például arról beszéltünk, hogy Lou és Niall nem vehet magának többszáz fontos galambkaját, hogy Zaynnek nem lehet tükörszobája és Harry nem költözhet Louis vécéjébe.-nevettem fel egy kicsit.-Liam pedig csak azt mondogatta, hogy "hova kerültem?" és rázta a fejét. Aztán Louisék sokat hülyültek, és azt röhögtük.
-Óóóóó, én is akaraoook.-hisztizett.
-Esküszöm, hogy elviszlek majd, oké?-mosolyogtam.
-Komolyan?! Áááá! Imádlak Stacey!-ugrott rám.
Később a nagyi hívott enni, körbeültünk, és mindenki beszélgetett valakivel. A felnőttek az "élet nagy dolgairól", Britta a One Directionről áradozott, Jordan, Britta testvére, pedig csak evett, és telefonozott.
-Mindig ezt csinálja.-nézett rá Britta.-Valami haverjával beszél. De mindig. Szerintem csaj van a háttérben.-mesélte.
-Hát.-nevettem fel.-Lehetséges, mert 14 éves létére jól néz ki. Biztos volt már egy-két barátnője.
-Ó, ne is mondd.-legyintett.-A kis csitrik dögölnek utána. Minden héten mással kavar. Tudod, szerintük ez a "menő".
-Utálom az ilyesmit.-undorodtam, és Harryre gondoltam. Ő is ilyen. Blah. 
-Minden rendben van? Nagyon elgondolkoztál.
-Mi? Ja. Megvagyok.-mosolyodtam el.
-Biztos?-vonta össze a szemöldökét.
-Harry is ilyen.-csúszott ki a számon.
-Mi?! Nem! Nem, nem, nem és nem! Hogy mered ezt feltételezni?
Elmondtam neki, az egész beszélgetésünket.
-Hát, ha te ebből ezt gondolod.-sóhajtott fel.-Te tudod, szerintem csak bejössz neki.
-Á, dehogy. 
Kaja után Jordan, én is Britta néztük az Ilyen a formám című filmet, majd az X-Factort az MTV-n, amíg az öregek tovább beszélgettek. Sokat röhögtünk néhány hülyén, de azért voltak tehetségesek is. 
-Kicsim, indulunk.-szólt be anya az ajtón.-Sötétedik, és tudod, hogy nem szeretek sötétben hazamenni.
-Óóó.-szontyorodott el Britta.-Szia Stacey.-köszönt el.
-Szia.-mosolyogtam.-Holnap felhívlak.
-Oké.-mosolygott vissza.
Hazamentünk ugyanúgy taxival. Leültünk együtt a fotelba, és együtt néztük a folytatódó tehetségkutatód, majd elaludtunk a fotelen mindketten.

6.fejezet.-Memories >> Replay

Sziasztok :) Hát, igen vasárnap van, nem szombat, de azért remélem még itt jártok, mostantól minden hétvégén új rész :). És igen, most jönnek a legizgibb fejezetek :D Szóval gondoljatok erre a blogra is, nézzetek be, és remélem olyan izgatottsággal várjátok a fejleményeket, amennyire én várom, hogy írhassak :) Sajnálom, hogy csak ma tudtam feltenni.... Kissé másképp fogom írni tovább a történet, több érzelem, gondolat lesz beleírva, ami remélem jó hatással lesz a blogra. Fejezetenként fogom bevezetni ezt, hiszen így még kicsit nehéz lenne. Jó olvasást :*

xx Adeline B.

Egy évvel ezelőtt nem gondolkodtam azon, hogy esetleg mi lesz, ha egy hozzátartozóm meghal. Az egész életem boldog volt, szép és jó. Rózsaszín felhőben éltem...de legalább nem fájt semmi. Legalábbis nem volt ami fájjon. Minden nap kimentünk Anette-el a parkba, fagyiztunk ha éppen olyan idő volt, és bejártuk a környék összes szuvenír üzletét. Nevetve, kezünkben több csomag ajándékkal, ékszerrel és egyéb dolgokkal tértünk haza . Felejthetetlen emlék marad Anette okoskodása is, hogy „ez illik hozzád-az illik hozzád” vagy éppen „meg ne próbáld megvenni, elrejti a gyönyörű szemeidet”. Végülis a „szemelrejtős” darabokat ő vásárolta meg, de a mai napig nem hordja.

Érthetően könny szökött a szemembe, a sok emlék átjárta az agyam minden egyes részét.

-Na, hajlandó vagy beszélni róla?-kérdezte Harry, amikor már elindultunk.

Hallgattam egy kis ideig, kb. 4-5 percig, aztán a rövidke gondolkodásban talált legmegfelelőbb mondattal válaszoltam.

-Miért érdekel a magánéletem?

-Egy barát csak kérdezősködhet.-szólt egyszerűen.

-Két órával ezelőtt azt sem tudtad ki vagyok.-nevettem fel hitetlenül, és ránéztem.

-Részletkérdés.-legyintett.

-Ne...várjunk. Most sem tudod ki vagyok, csak a nevemet tudod.

-Ja és a telefonszámodat is.-emelte fel az iPhone-ját vezetés közben.

-Azt meg honnan a fenéből?-kérdeztem ledöbbenve.

-Szerinted mit babráltam Paul telefonján annyit? Ja és még megismerhetnélek jobban.-vetett felém egy ezerwattosat.

-Ó, kérlek. Állj meg.-mondtam.

-Hé, most miért?-fékezett le.

-Talán mert itt lakom.-feleltem fejrázva, és kiléptem a kocsiból.-Kösz a fuvart.-hajoltam be, majd rácsaptam egy ajtót, mielőtt annyit is mondhatott volna, hogy „bükkmakk.”

Apa sosem engedte volna, hogy idegenek kocsijába üljek be. Apa szerint nagyon veszélyes, és megértettem, amiért miattam aggódik, de Harry már annyira nem volt idegen. Vagy mégis?

-Szia anya.-mentem be a konyhába.-Mi készül?-kérdeztem beleszagolva a levegőbe.

-Szezámmagos csirkesaláta.

-Azután nézzük az X-Factort az MTV-n?

-Az holnap lesz kicsim.-mosolyodott el halványan anya.-Szombaton.

-Ó, hát persze.-nevettem el magam.-Felhívom Ann-t. Szólj ha kész van. Megterítek.

-Persze, menj csak.

Felsiettem a szobámba, ahol egy kis rendetlenség fogadott.

-Én hülye, húsz percig válogatok, hogy reggel miben megyek suliba.-morogtam magamban, és elpakoltam a reggel „készített” ruhakupacot. Az ágyra ledobott táskámból előkerestem a mobilomat, és tárcsáztam Anette számát.

-Haló, szia Anette.-mosolyogtam.

-Jó estét, Stace.

-Hallod, kitaláltam valamit.-mosolyogtam szüntelenül.

-Zengd.-türelmetlenkedett.

-Mi lenne ha...-kezdtem.

-Igeeen?

-Ha holnap elmennénk a parkba aztán meg az ajándékboltokba?

-Nekem jó. Akkor holnap egykor a park Keleti részén, tudod.

-Aha, persze, szia.-nevettem.

-Most mit nevetsz? Ne válaszolj, szia.-lerakta.

Mindigis olyan ember voltam, aki utálja, ha valakit lenéznek, de legfőképpen a felsőbbrendűséget ki nem álhatom. Az iskolában , sőt az osztályban is megvan a „hierarchia”, amit én nagyon nem díjazok. Igazából nem szeretem, ha valaki úgy viselkedik, mint Ann, de mivel ismerem, tudom, hogy legbelül neki van a legnagyobb szíve.

-Anyu, kimehetnék a parkba?-kérdeztem, miután vacsoráztunk.

-Ilyen későn?-kapta rám a tekintetét.

-Anya, fél nyolc van.-néztem rá felvont szemöldökkel.

-Na jó, de ne maradj sokáig.-„fenyegetett” meg.

-Persze.-nevettem el magam, és ő is megengedett magának is egy kis mosolyt.

Útközben megint csak gondolkodni tudtam, hiába próbáltam a fülemben doboló zenére koncentrálni. Megint apa jutott eszembe. Emlékszem, amikor 6-7 évesen elhozott először a közeli parkba. Sokat mesélt. Ő is ott töltötte a gyerekkora legfontosabb részét. Emlékszem, ahogyan fújta a szél a hajamat, én pedig mindegyre próbáltam hátratenni az arcomba tévedő tincseket. Sikertelenül. Emlékszem, a fák susogására, a fű zöldjére, a barna padokra, a sárga fagyisstandra, a friss levegőre, a temze közeli zubogására, a közös piknikekre. Egyszóval minden apró részletre. Amikor apa korházba kerüét, egy világ tört bennem össze. A közeli családon kívűl senki sem tudja igazán, hogy mi történt vele. Anette sem tud minden részletet. 

Csak sétáltam a boltok mellett, néztem a kirakatokat, ami tele volt szebbnél-szebb báliruhákkal, táskákkal, sálakkal és volt ahol néhány ízléstelen sapkát is kiraktak. Ízlések, és pofonok. Lassan a park előtt lévő kapuhoz értem, ahol földbegyökerezett a lábam. Képekben jött vissza minden emlék, és lecsordult pár könnycsepp az arcomon. "Erős vagy Stace!"-mondtam magamnak, és letöröltem a könnycseppjeimet. Már régóta vízálló szemfestéket használok, ezért nem volt gond vele. Halk, óvatos léptekkel érkeztem be a majdnem üres parkba. Fújt kissé a szél, de tavasz közepéhez méltó módon sütött a nap egy kicsit. Viszont már lemenőben volt. 

Leültem egy padra, és kivettem a fülhallgatót a fülemből, hogy halljam azokat a régen hallott hangokat. A szél enyhén süvöltött, a fű méregzölden ringatózott a szél miatt, a pad melletti magnóliafán rózsaszín virágok gyönyörű játékát lehetett látni. Néhány méterrel odébb egy öreg pár galambokat etetett, akik szorgalmasan gyűjtötték a földre hullott magokat. Bárkit megmosolyogtatott volna a két ember összhangja ott, és akkor. Együtt nevetgéltek, beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy van egy hosszú, szép múltjuk együtt. Én is ilyen házasságot, illetve szerelmet szeretnék, de ennek nincs nagyon esélye. 

Ott ültem, gondolatokkal tele, világfájdalommal a lelkemben, néha-néha lecsorduló könnycseppel. De ahogyan néztem azt a párt, eszembe jutott, hogy ők min mehettek keresztül. Biztosan vannak unokáik, gyerekeik, de az ő szüleik sem élnek már. Mégis boldogak, gond nélkül élnek, és még mindig szerelmesek. Lehetséges ez? Hogy ennyi idős korban csillogjon a férj szeme ha ránéz, és megállíthatatlanul mosolyogjon a felesége? Hogy még ennyi idős korban is szárnyaljanak a lepkék a gyomorban? Lehetséges. Itt az élő példa. 

Abbahagytam a világrengető gondolkodást, és majdnem beesteledett, amikor továbbsétáltam a parkban. Nem egy párocskát láttam önfeledten csókolózni , de egyen azért megakadt a szemem.

-Anette?!-esett le földig az állam, és összehúztam a szemöldököm. Fogalmam sincs mit éreztem, de abban biztos voltam, hogy az Anette.-És Aaron?!

 Felgyorsított léptekkel mentem oda, és felvont szemöldökkel megszólaltam.

-Hát ti?

-Öö...-kezdte Aaron.

-Mi járunk.-húzta ki magát büszkén Ann.

Ledöbbenten néztem le rájuk.

-Oké, akkor én nem is zavarok.-mondtam és megfordulva elsiettem onnan.

Ahogy hazaértem feldúlva dobtam le magam a fotelba.

-Inkább nem kérdezem meg, hogy mi történt.-mondta anya, aki a hangzavarra kilesett a konyhából, egy műanyag kesztyűvel a kezén. 

-Inkább ÉN nem kérdezem meg, hogy TE mitcsinálsz.-mutattam a gumikesztyűre.

-Ahh, csak takarítok, tudod, azt is kell.-mondta. 

-És azt szemüvegben kell?-kérdeztem hitetlenül.

-Tudod, hogy mindig kell hordjam.

-Hát..oké.-mondtam, és arra vártam, hogy kérdezze meg, hogy mi van velem. Persze megkérdezte, én pedig elejétől a végéig elmondtam, hogy mi történt, belevéve minden érzelmemet.

-Nem értem, hogy miért nem mondta el.-hajtottam le a fejemet.

-Tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok, de mindent nem muszáj elmondjon neked.-simította meg az arcom anya, mostmár kesztyű nélkül.

-Ha így állunk, így állunk.-mondtam inkább magamnak, majd felsiettem a szobámba.

A rosszullét szélén állva áztattam magam a kádban, és csak arra a nagyképű mondatra gondoltam. Vízhangzott a fejemben. "Mi járunk"...."Mi járunk". Milyen gusztustalan kifejezés ez?-gondoltam magamban elég érdekes pofát vágva. 

Miután kellőképpen kihűlt a víz, kiszálltam, és pizsibe öltöztem. Kopogást hallottam, ezért törölközővel a fejemen nyitottam ki a szobám ajtaját, ahol nagy megdöbbenésemre anya állt.

-Kicsim, tudom, hogy fáj, de remélem nem baj, ha hoztam egy pizzát, és mellé egy kis ajándékot.-mosolygott. Anya hátralépett, és Anette állt mögötte egy óriáspizzával a kezében.

-Nem vagyok éhes, de kösz.-vettem ki a kezéből a pizzát, és leraktam az írósztalomra. Legalább a negyed doboz lelógott az asztalról.

-Figyelj. Én elakartam mondani neked, de...

-Folytasd.-szóltam rá.

-Na mindegy. Nem tudok felhozni semmit magam ellen, vagy megbocsájtasz, vagy most kisétálhatok a szobád ajtaján, és esküszöm, hogy többet nem zavarok az életedben.-mondta keményen.

-Már megbocsáss, de inkább én kéne veled így beszéljek.-húztam fel magam.

-Miért is? Talán tetszett Ron?

-Hogy mivan?-mondtam már teljesen ledöbbenve.

-Ismerlek, Stace, jobban, mint te magadat. Tudom, hogy tetszett.-jelentette ki büszkén.

-Lehet, hogy sok dologban igazad van, igazad volt, de ezt most nagyon elnézted.-vágtam a fejéhez.

-Ó, igen? Nem én vagyok az, aki az apja halála óta azt sem tudja mi az az élet!-órdította.

-Hagyd abba!-mondtam, már-már könnyes szemmel.

-Csak mondd azt, hogy nincs igazam, és abba hagyom. Azóta nem tudsz élni, nem vagy az, aki voltál. Valdd be.

Hirtelen összedőlt bennem a legjobb barátnőm képe is, és akaratlanul sírni kezdtem. A legjobban pedig az fájt, hogy igaza volt. Teljes mértékben.

-Jó, idefigyelj.-mondta, kissé megenyhülve.-Sajnálom, de ez az igazság.

-Nemhiszem, hogy bármikor is megtudom bocsátani neked ezt.

-Mégis mit?-vetette oda.

-Hazudtál, aztán Ron előtt nagyképűsködtél. Nem mondtad el. Miért nem?-zokogtam.

-Mert minden nem tartozik rád.-kiáltotta, és kiviharzott a szobámból.

Szipogva, két csomag zsepivel feküdtem az ágyamban, és óriási hiányérzetem volt. De nem brtam sokáig feküdni, mert rosszul lettem, ezért felülve sírtam tovább. "Sosem fogok megváltozni."-gondoltam magamban. 

"Keress egy célt, ragadd meg az alkalmat!". 

Hallottam megint. A cél megvolt. Ott és helyben meg kellett győződjek róla, hogy Anette nem az, aki mindig mellettem fog állni, és ezért mégjobban sírni kezdtem.

I'm so sorry...

Nagyon-nagyon sajnálom, de a következő részeket csak iskola közben tudom hozni, mert most vendégeink vannak, és a nyakamba zuhant a "nyár végi hajtás" úgyhogy le kell írjak még egy pár oldalt (najó, még sok-sok oldalt) a háziolvasmányból. Nagyon sajnálom, de esküszöm, hogy iskola közben rendszeresen, minden szombaton új résszel jelentkezem. Mert igen, itt Romániában, csak 16.-tól kezdődik a suli. Szóval nagyon nagyon sajnálom, remélem még mindig fogtok olvasni, mert, hát elég össze-vissza hoztam a részeket. De annyit mondok, hogy már tudom, hogy mik fognak történni, és az biztosan érdekelni fog titeket. Úgyhogy olvasssátok továbbra is a blogom. :) Puszi :)!
xx Adeline B.

5.Fejezet-Important thing

Sziasztok! Először is nagyon boldog születésnapot kívánok Liam-nek! *-* Sajnálom, hogy ennyit kellet várni, de itt az 5. fejezet teljes egészében;).Hagyjatok magatok után komit, ha tetszik, és a frissen beállított véleményszemlélő segítségével pipáljatook. :) Ja és ne felejtsetek el szavazni ;). Jó olvasást!
xx Adeline Becker.

Reggel a Zedge-ről letöltött ébresztőre pattantak ki a szemeim. Első utam a szekrényemhez vezetett, ahol kiválasztottam a ruhámat. Bementem vele a fürdőbe, és a mosakodás után magamra kapkodtam. Kifésültem a hajam, és hagytam, hogy a vállamra omoljon. Lelépkedtem a lépcsőn és az időjáráshoz híven felvettem a farmerdzsekimet. Két puszival köszöntem el a "nagyon elfoglalt"o anyutól, miután felrángattam a lábamra a barna bokacsizmámat. Kiléptem az ajtón és belélegeztem a friss, eső utáni levegőt, ami összekeveredett a munkáva igyekvő emberek kávéjának hullámzó illatával. Egyből megcsapta a fülemet a reggeli duruzsolás, a siető léptek, az autók dudálása és a búgó szél összjátéka. Nyugodtan indultam a buszmegálló felé, közben kiváncsian vártam a mai napot, mivel régen keltem ilyen nyugodtan. Lehet, hogy az aurám is sugározta ezt a békét, mert néhány mellettem elsuhanó személy megengedett magának egy apró mosolyt. Nyugodtságomnak köszönhetően aligha lekéstem a buszt, pontosan akkor indult, amikor felszálltam rá.
-Szia.-köszöntem Aaron-nak, aki foglalta nekem a helyet.
-Heló. Pontos vagy.-mosolygott cinikusan.
-Tudod...egy igényes nő 5 percet késik, de én nem vagyok az.
Az út további részében nem beszéltünk többet. A busz a suli lelőtt pár méterrel állt meg, a megszokott helyen. Lassan lépkedtem le, miközben beszívtam a "suliszagot". Ez kávé-, parfüm-, spray-, könyv-, és néhol cigiszag összjátékát jelenti.
-Gyorsabban.-szólt rám Aaron.
Ezután leszálltunk végre és körülnéztem. Minden apró részletet megfigyeltem, hogy megtartsam az utókornak.
-Jössz?-nyugtalankodott Aaron.-Elkésünk.
-Menj csak, majd megyek én is.-merültem bele a tájba.
Lehet, hogy túlságosan is, mivel nem vettem észre a csengőt, ami időközben indulásra késztette a tanulókat, így 4 perces késéssel futottam be duplairodalomra.
-Miss Brooke.-szólt rám élesen a vörös hajú, szemüveges tanárnő.
-Ó, Mrs. Adams.-mosolyogtam kínomban. Egy jó ideig szemeztünk, majd megszólalt:
-Turner-nek köszönje, hogy nem írtam be...-tátogtam egy köszönömet Aaronnak.-elmondta, hogy női problémák miatt a vécére ment, miután leszálltak a buszról. Helyre!-mutatott a padomra. Helyrecsoszogtam, miközben az osztály pukkadozó tagjainak tekintetét kerültem. Ahogy leültem kitéptem egy darab lapot füzetem hátából, ráfirkantottam a "Mi van??!" üzenetet, és óvatosan átdobtam Aaron padjára.
-Ms. Brooke.-szólt rám a tanárnö.
-Igen?-kérdeztem félve.
-Tudja a választ?
Hallottam valami "metafora...Metafora...METAFORA" suttogást, ezért megismételtem.
-Metafora.
-Rendben.-fordult vissza a tanár. Nagyon megkönnyebbültem, és ennek hangot is adtam.
-Huhh.
Ebben a pillanatban repült felém az a darab papír, amitől kisebb szívmegállást kaptam. Kibontottam, és elolvastam a szöveget. "Szünet." Az órát aztán írással töltöttem, de nem figyeltem arra, hogy mit másolok a tábláról...A gondolataim a mai fogadóórán jártak. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ma. Remélem rátérünk a lényegre. Csengetés után egyből Aaron padjához mentem.
-Női problémák? Női problémák?! Ezt te sem gondolhatod komolyan!
-De igen, gondolhatja!-szólalt meg a hátam mögül egy női hang.- Csak segített neked.
-Anette.-fordultam meg mosolyogva, és megöleltem őt.
-Ja, más nem jutott eszembe...-szólalt meg Aaron.
-Aaron nézd...-kezdtem.
-Utálom, ha így szólítanak. Csak Ron, oké?
-Persze, Ron.-ejtettem ki a számból a szokatlan nevet.
Még egy irodalom után egy hosszú fizikát, és egy feleléstől tartalmas kémiát kellett kibírnunk az ebédszünetig, amikor is a csokismuffin került előtérbe egy Latte Macchiato-val és a két jó baráttal. Elég összeszokott csapat vagyunk.
-Mától az ebédlőben kajálunk.-jelentette ki Ann.- Hiszen hivatalosan is egy csapat vagyunk a mai irodalomnak köszönhetően.-itt rámnézett olyan "if you know, what I mean" szemekkel, de persze tudtam, hogy arról beszélt, hogy Aaron, bocsánat, Ron kihúzott a csávából.
-Oké.-feleltük egyszerre az említett személlyel.
-Ennyit ér a tekintély.-mosolygott büszkén Anette. Én csak egy fejcsóválással helyet foglaltam és enni kezdtem az óriásmuffinomnak.
Egy könnyű rajz, melyen tájképet festettünk, 5* kaptam Anettel egyetemben, és egy fárasztó tesi után hárman indultunk ki az iskola kapuján. Beszélgettünk, és röhögtünk, amikor Mr.Higgins utánam kiáltott.
-Stacey!
-Tessék?-fordultam meg.
-Indulhatunk?-kérdezte, amire Aaron egy érdekes pofát vágott.
-Ja, persze.-mondtam, mikor közelebb hajoltam Anette-hez.-Mondd el neki.-suttogtam, és Mr.Higgins után indultam. Néhány lépés után odaértünk a kocsihoz, kinyitottam az ajtót, beültem, bekötöttem magam, közben pedig nem szóltunk egy szót sem. Az út is csendben telt, de nem volt kínos, mert érezni lehetett, hogy mindketten gondolkodunk. Amikor odaértünk kiszálltam, és körbenéztem ugyanúgy, mint a suliban, közben pedig Paul leparkolt. A zsebéből elővette a kulcsát, és megint beléptem abba a szobába, ahol sok minen megváltozik majd...
Szóval beléptem az előszobába. Lerángattam magamról a bokacsizmámat, és a farmerdzsekit is levettem. Felakasztottam a fogasra, amikor Mr.Higgins megkért, hogy várjak egy kicsit, elugrik a boltba, mert muszály Babette-nek, a házvezetőnőnek bevásárolni, mielőtt megérkezik a délutáni műszakra. Csak bólintottam egyet, és gondoltam, hogy addig körbejárom a folyosó szobáit. Beléptem a nappalival szembenibe, ahol egy világosbarna-fehér fürdő tárult elém. Minden csillogott-villogott. Alapjában véve jobban szeretem az otthonos házakat. Kissé megigazítottam a hajamat a keretes tükörben, majd mentem tovább. A bal oldalon haladva a következő szoba egy sötét narancssárga konyha. Az is teljesen tiszta, sőt a konyhapulton néhány szál friss margaréta is volt egy mintás vázában. Látszanak a női ujjak kifinomult és precíz munkája. Biztosan sosem lófrál Paul a konyhában, ezért a bizonyos Babette-re hagyta az egész konyha-dolgot. Nem mentem be teljesen, csak benéztem a következő szobába is, ami egy ebédlő volt. Nagy, masszív barna asztal, gyönyörű faragott, párnázott székekkel. Kifinomult stílus, biztos egy belső építész tervezte, hoszen Mr.Higgins ruházati stílusából nem vehető ki egy ilyen ház. Valaki sokat dolgozott a tervezésen. Megint tovább haladtam, de most már áttértem a jobb oldalra. A nappali mellett egt újabb fürdőszoba volt, ezúttal a fekete-fehér színvilágot tükrözve. A következő szoba egy mosószoba volt, ez is ízlésesen berendezve. Mosószoba alatt egy mosógépet és szárítót értve. A fal piros volt, a padló pedig barna, rajta egy kör alakú, piros szőnyeggel. Továbbmentem, és egy kis hálószobát találtam, zöld fallal, barna padlóval, és egy fekete "Babette" felirattal a falon. Ez biztosan Babette szobája. Az ajtó mellett volt egy zöld huzatos ágy, vele szemben pedig egy nagy ablak fehér függönnyel. A szoba másik felében volt egy ruhásszekrény, mellette pedig egy szennyeskosár. Ahogy kiléptem az ajtón hallottam egy ajtócsapódást. Huhh. Pont jókor.-gondoltam.
-Remélem bevásároltál, mert megint nem fogok elmenni a boltba!-hallottam az előszobából egy erős női hangot. Bámulva vártam, hogy betoppanjon.
-Ó, aranyom. Kérlek foglalj helyet a nappaliban.-kezdett betolni az említett szobába az elég jó súlyban levő nő.-Paul még sosem hozott fel lányt.-mosolygott izgatottan. Úgy viselkedett, mint az anyukája. Leültem a kanapéra és jobban megfigyeltem Babette vonásait. Barna, rövid haj, és szerintem spanyol, érződött az akcentusán és a kinézetén.
-Kérsz valamit, aranyom?-kérdezte hányingerkeltően nyálasan.
-Nem, köszönöm.-válaszoltam kissé kínosan. Végre elhagyta a szobát, nekem meg volt időm gondolkodni. Valahoguan Anette nagybátyjára terelődtek a gondolataim, aki Liverpoolban él. Vajon milyen lehet máshol élni? Elköltözni? Milyen máshol a levegő? A kultúra? Hogy bánnak ott másokkal? Hogyan fogadják az újat? - sosem gondoltam bele.
Èppen, hogy befejeztem gondolatmenetem Mr.Higgins lépett be az ajtón. Egyből odakaptam a fejem, és köszöntöttem.
-Jó napot, megint.-mosolyogtam.
-Szia. Kicsit később jön majd egy régi managementelt csapatom, remélem nem zavar, és jól kijösztök majd.
-Biztosan.-feleltem.
-Bocsáss meg még egy pillanatra, kérek egy teáty Babette-től, milyet szeretnél?
-Mentát.-vágtam rá egyből, ezzel el is ment. Újra megfigyeltem a szobát, ahol egy kályha is helyet foglalt, rajta gyönyörű margarétákkal, mint a konyhában. Babette egy őstehetség.
-Már készül is.-jött be újra, amitől egy kissé összerezzentem. Csak egy halvány mosollyal válaszoltam.-Szóval, ha nem kényelmetlen neked, akkor beszélhetünk az apukádról.
Kissé a szívembe hatolt az emléke, és belülről marta azt, a lelkemmel együtt, de rábólintottam.
-Fáj, hogy eltávozott, és ne gondold magad bolondnak, amiért fáj, és nehezen tudsz túllépni rajta. Ez jogos. Ha szeretted, akkor fáj, ha nem fáj, akkot nem is szeretted igazán. És az, ha elengeded, nem azt jelenti, hogy nem szereted. Hagyni kell, hogy repüljön a lelke a saját útján. Már biztonságban van.- kissé hülyének néztem a beszéd vége miatt, de az eleje igaz volt.
- Igen, de ez nem ilyen egyszerű.-hajtottam le a fejem.-Azt mondják az idő minden sebet begyógyít, de ha azt kell átélniük, amit mi, akkor nem így gondolnák.-mondtam, ami a szívemen volt.
-Ilyenkor a legjobb, ha elmondjuk a barátainknak, vagy annal a személynek, akiben a legjobban bízunk, amit érzünk.-mondta nyugtatásképpen.
-Nem lennék hülye anyát ilyenekbe belekeverni, így is nagyon ki van borulva, és Anette nem kifejezetten az a személyiség, aki megérti az ilyesmit, sőt leordítaná a fejemet.-mosolyodtam el a végén. Valami csengőt hallottam, és hangos röhögést. Paul gyorsan felpattant, én meg ott maradtam a kanapén a táskámmal. Néhány beszűrődő hangot hallottam, mind huszonéves fiúk hangját. Boldogan üdvözölték Pault, mint egy ezeréves jóbarátot. Aztán Paullal az élen befáradtak a nappaliba. Egy szőke hajú, egy fekete hajú, két rövid barna hajú, és egy göndör barna hajú. Mind szórakozottak voltak, de amikor megláttak meglepődve pillantgattak Paulra. Először a piros gatyás, csíkos pólós barna srác jött oda hozzám, és nyújtotta a kezét. Széles mosoly terpeszkedett az arcán, várta, hogy felálljak, amit egy kis hezitálás után megtettem. Megfogta a kezem, és ahelyett, hogy kezetrázott volna jó szorosan magához ölelt.
-Louis Tonlinson.-mondta, miután elhúzódott.
-Stacey Brooke.
-Na ez aztán a fogadtatás, Lou.-jött közelebb a fekete hajú srác, és ő is megölelt, csak annál sokkal gyengébben.
-Zayn Malik.-mosolygott.
-Stacey Brooke.
-Mégis ellopod tőlem azt a gyönyörű fogadtatást.-kezdett műsírni. Ezen kissé elmosolyodtam. Közeledett a szőke fiú is. A mackóölelés után ő is bemutatkozott.
-Niall Horan.
-Stacey, mint már mondtam.-mosolyogtam. Niall háta mögött a fiúk röhögni kezdtek, de Louis sehol sem volt. Hátranéztem, és Louis-t láttam, amint a tükrömben nézi frissen festett száját, amit nemmellesleg az én táskámból csempészett rúzzsal festett ki.
-Hé!-néztem rá morcosan és kikaptam a kezéből a tükröt, majd a táskám mélyére helyeztem.
A másik barna srác jött, ő is megölelt, és ezt mondta:
-Nyugi, ő csak Louis. Mindenkivel ilyen. Amúgy Liam Payne.
-Stacey, ja és semmi baj, csak furcsa, hogy első találkozáskor ennyire közvetlenek vagytok.
-Nincs amiért az időd halasztgatni az ismerkedéssel.-mosolygott. Csak visszamosolyogtam, és tátogtam egy "lehet igazad van"-t. Utolsóként a göndör srác jött oda hozzám. Ő is megölelt, és bemutatkozott.
-Harry Styles.
-Stacey.-mosolyogtam.
*1 óra múlva*
-Bocsánat, ki kell mennem inni.- mondtam félig nevetve.
-Én is.-mondta Niall. Ő mégjobban nevetett.
Ketten indultunk ki a konyhába, ahol Niall-nek otthonos mozgása volt.
-Elég fura egy csapat vagytok ti.-mosolyogtam a konyhapultra támaszkodva, kezemben a pohár vízzel.
-Sokan mondták már.-mosolygott ő is.
-Amúgy hogyan találkoztatok?-érdeklődtem.
-Az X-Factorban egy bandába raktak, és úgh nyertük meg a harmadik helyet.-felvont szemöldökkel hallgattam.
-Szóval akkor ti tudtok énekelni.
-Ja.-adta meg a bő választ.
Visszamentünk, ahol a fiúk ugyanúgy torkuk szakadtából röhögtek, mint azelőtt.
-Úristen hány óra?-kérdeztem.
-Fél öt.-felelt Liam az órájára nézve.
-Mennem kell. További jó szórakozást.
-Majd elviszlek.-mondta Mr.Higgins.
-Nem szükséges, hívok taxit.
-Oké, de ne feledd, fontos dolog új barátokat szerezned, és elmondani mit érzel.
Én csak bólintottam, de a fiúk arcvonásai olyan érdekesek voltak, hogy akaratlanul is elröhögtem magam.
Harry ugyanolyan arccal felpattant.
-Majd én elviszlek.-mondta és indult is kifele.
-De....
-Nincs semmi de.
-Oké...-siettem utána.
Cipőhúzás közben rá is kérdezett Paul mondatára.
-Miért mondta Paul azt?
-Ja semmi...
Harry morcosan felém kapta a tekintetét.
-Nem szeretnék beszélni róla...-a tekintete miatt hozzátettem.-még.
-Oké.
Az út túloldalán állt egy fekete Range Rover, amit egy kattintással kinyitott, én pedig beültem az anyósülésre...

4.Fejezet- Thinkings, new friend and the visiting.

Sajnálom, hogy ekkora kimaradásokkal hozom a részeket, de nem szeretnék magyarázkodni, jó olvasást! Még csak annyit, hogy új fejléc van úton, amit nem én készítek (végre, mert én pocsék vagyok), amit nagyon megköszönök Dóra Veszelovszkinak :). Jövő hétre várható. Remélem tetszik ez a fejezet, emelem a tétet, öt komment után új rész, amit még lehetőleg ma meg fogok írni, legalább félig-meddig. Kommentbe kérlek írjátok meg, hogy mi nem tetszik, és nézzetek be a "Characters :)" oldalra, mert újdonságok vannak :D. Mégegyszer jó olvasást :)

xx Adeline Becker.

-Itthagynál minket? Csak azért mert fáj?!  Nekünk is fáj, nekem is fáj! Csak nézz körül a házban! Nézz ki az ablakon! Nézz ránk! Ezeket mind itthagynád? Csak így?

-Visszajönnék….

   Hirtelen kipattantak a szemeim és levegő után kapkodtam. Csak álom volt…De az álomban elkezdődött könnyezés nem állt el, sőt, fájdalmas zokogássá fajult. Az én hibám!

   Nagyon melegem volt, és a nagy forgolódásban le is izzadtam, szóval törökülésben pihentem tovább az ágyamon, folytatva az előbbi gondolatmenetemet.

 

   Az én hibám! Az én hibám, hogy Katy elment, az én hibám, hogy apa meghalt! Pont amikor ment a Trafalgar Square-re megvenni a…Nem! Ki kell vernem a fejemből!

  A telefonomért nyúltam az éjjeliszekrényemre, hogy megnézzem mennyi az idő. A fény kissé elvakított, de miután pár másodpercig bámultam, kitisztult előttem a kép. Három óra tizenkét perc. Ez nem lehet igaz!

  Itt ülök az ágyamon, kócos hajjal, piros arccal, fájó sebbel és kisírt szemekkel. És ez csakis az én hibám! Sosem fogom megbocsájtani magamnak! Hogy lehetek ekkora hülye? Az egész életemet elcsesztem!

  Ekkor megszólalt bennem valami:

„De hiszen még előtted áll az egész élet! Egszer úgyis eltűnt volna belőled apukád, és a testvéred is. Dolgozz azért, hogy legyen értelme élned! Keress egy célt, ragadd meg az alkalmat…”

  A szavai vízhangzottak a fejemben: „Keress egy célt, ragadd meg az alkalmat!” . Elfogok menni Mr.Higgins-hez. Hátha tud segíteni. Elég hihetetlen volt, de mégis hittem benne, mert igaza volt.

   Amiután lejátszottam a fejemben ezeket a gondolatokat, álmosságot éreztem. Visszabújtam a paplan alá, és el is aludtam nagyon rövid időn belül.

*

   A telefonom ébresztőjére újra felkaptam a fejem, de már reális időben. Kissé fáradt voltam, de kikászálódtam az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt, ahol elvégeztem reggeli teendőimet. Fogat mostam, megfésülködtem, arcot mostam. Ezek után lassan húztam le a ragtapaszt a vágásról. Sziszegtem egy keveset a fájdalom hatására, majd kissé megtapogattam, ami ugyanezt váltotta ki. Lemostam, majd új ragtapaszt helyeztem rá. Kicsoszogtam a fürdőből és felöltöztem. Próbáltam eltüntetni a sebtapasztt, ami sikerrel járt. 

   Lesiettem a lépcsőn, ahol anyát újra rajzolni láttam. Egyáltalán nemértem miért nem fogadta el az állást. Most sem engedte, hogy megnézzem legújabb készítményét.

-De anyaa!-nyúltam a papír után, amit megint elhúzott. Felszisszentem, mert kissé meghúzódott a sebem.

-Mi a baj?-kérdezte rámpillantva, amíg én gyorsan meglestem a rajzot.

-Semmi, de a rajzod szép!-nevettem fel és gyorsan kifutottam az ajtón.

   Nem kell sokat sétálnom a buszmegállóig, megint csak pár percet vett igénybe. A várakozást ügyesen megoldottam a fülhallgatóm és a telefonom segítségével. Legnagyobb örömömre megint kitörölte saját magától a kedvenc lejátszási listámat. Úgyhogy elfoglaltam magam, amíg újra betettem a számokat, a "Jó" cimű új lejátszási listámba. Összesen két darab számot hallgattam meg, amikor is megérkezett a busz. Felszálltam, és minél hátrább mentem, ahol egy két üres széket találtam. Ledobtam magam a belsőbe, és bedugtam a fülhallgatóm. Két perc múlva mindenki felszállt, és becsukódtak az ajtók. Az emberek hátrafele jöttek, a végén egy ismeretlen sráccal. Az ablakot bámultam addig, amíg le nem ült mellém az a fiú.

-Szia.-mosolygott rám. 

-Szia.-viszonoztam előbbi tevékenységét.-Új vagy itt? Még nem láttalak.-vettem ki a fülhallgatót a fülemből.

-Igen, tegnapelőtt költöztünk ide.-nem hagyta abba a mosolygást.-Te hova mész?

-Suliba.-nevettem fel.-Te?

-Én is. Hova jársz?-kérdezősködött.

-A Stockwell Park Középiskolába.

-Engem is oda írattak be.-mosolygott.-12/a osztály.

-Hát ezt nem hiszem el.-csaptam a térdemre.-Énis oda járok.

Az út további részében jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy eddig is londonban lakott, csak most költöztek errefelé, van egy kistesója, Amy és az ő neve Aaron Turner. Ahogy leszálltunk a buszról Anettel találtuk szemben magunkkal, és bemutattam őket egymásnak. Ahogy felfele mentünk Anette csak kacsintgatott, meg rázta a fejét, ami engem eléggé irritált.

   Az első óra irodalom volt, amin újra átvettük a nyárra hagyott háziolvasmányt, hogy jövő órán tesztet 

írjunk belőle. Jól jött ez nekem, mert eszem ágában sem volt elolvasni. Szünetben Anette és Aaron társaságában büfézni mentünk. Egy barackos buktával és egy Cappy Pulpy-vel tértem vissza, míg Aaron és Anette egy-egy csokiskiflit vettek, amit én személy szerint ki nem állhatok. Következő óra matek volt. A tanárnő különleges szemekkel közeledett felém, nekem meg fölment a vérnyomásom 120-ra, és előkotortam az igazolást a tegnapi hiányzásra. Felé nyújtottam, de a tanárnő csakrázta a fejét, amitől mégjobban megijedtem. 

"Mégis mit csináltam?"-gondoltam, amikor megszólalt.

-Stacey, gratulálok. A röpdolgozatod 4/5-ös lett.-mosolyogott ördögien, és felémnyújtotta az említett lapot.

-K-köszönöm.-dadogtam. Teljesen kiment a fejemből.

-Anette, mint mindig csillagos 5-ös.-nyújtotta felé, Ann pedig csak önelégülten mosolygott. Jogosan. 

   Minden tanárnő bemutatta az osztálynak Aaron-t, amit már nem csak ő, de az egész osztály unt, főleg, hogy mindig elkellet ismételni, hogy "Szia Aaron!". 

   A harmadik óra tesi volt, amikor a fiúk fociztak Mr.Ramsay-vel, mi pedig talajtornáztunk Mrs.Frewen-nel. Hát persze. A negyedik órára elő is jött az tesi eredménye, a karomban sajgó izomlász formájában. Persze Anettenek nem volt izomláza, hiszen ő minden nap edz. 

   Végre eljött a várva várt óra, az önvédelmi, amin a tanár újra köszöntött minket.

-Sziasztok, ez a második önvédelmi óra, amin közös programunk lesz. Gondolom már bemutatták Aaron-t a tanárok, ezért ezt a lépést most kihagynám.-erre a mondatra az osztály egyöntetűen lélegzett fel, a tanár pedig csak mosolygott.-Szóval. Kérlek alkossunk kört székekből, és a padokat toljuk a fal mellé.

   Miután végeztünk a kérésével a tanár előhozott egy régi labdát a szekrényünkből. Ezen nagyot nevettünk, mert utoljára kilencedikben használtük a sárga alapú lila pöttyös labdát, és akkor is a fizikatanárnőt szívattuk vele.

-A labdát odadobom, például Hanna-nak, és ő elmondja a problémáját, amit megszeretne velünk osztani.-és már repült is a labda. A rózsaszín műkörmös, mégis nagyon kedves lány elkapta a labdát, és gondolkozni kezdett.

-Azthiszem a szüleim válni akarnak.-hajtotta le a fejét.-Nagyon sokat szoktak veszekedni, és nemtudom mit tegyek.

-Nagyon jó, nagyon jó.-mondta Mr.Higgins.-Na osztály, valami ötlet?-kérdezte.

Hárman nyújtották a kezüket, és arról beszéltek, hogy már nekük is volt olyan, hogy sokat veszekedtek, de nem váltak el, mert megbeszélték a velük is, és minden rendbe jött, amitől Hanna egy kicsit jobban érezte magát, és erőt kapott szüleivel való beszélgetésre. 

-Köszönjük szépen!-végezte be.-Jövő órán folytatjuk.-és kiszáguldott a teremből. Pont abban a másodpercben csengettek ki.

-Ó, Mr.Higgins.-futottam utána a folyosón.

-Stacey.-mosolygott rám.-Majdnem elfelejtettem. Akkor iskola után velem jössz, jó?

-Persze. Gondolkoztam, és úgy érzem megér egy próbálkozást.

-Jó döntés.-majd elment.

   Az utolsó óra töri volt, ami hamar elrepült Anette félórás feleletével, és egy féloldalas leckével. 

Ahogy kiléptem az osztályból pakolás után, Mr.Higgins-be botlottam. Szó szerint.

-Ó, bocsánat.-mosolyogtam.

-Semmi baj.-nevetett fel.-Gyere utánam, kocsival megyünk, 15 percnél nem hosszab az út.

-Oké.

   Gyors' küldtem Anette-nek egy sms-t, hogy nem megyek haza, és felhívom, ha hazaértem. Kimentünk a suliból, közben néhányan megnéztek olyan "ez meg hova megy a tanárral?" nézéssel, és Anette is visszaírt, hogy "akkor megyek Aaronnal haza, te meg menj a képzelt barátoddal!". Kijavítottam, hogy Mr.Higgins-szel megyek, segíteni szeretne nekünk, bocs hogy eddig nem mondtam el. Erre nem érkezett válasz, gondolom megharagudott rám. 

   Beültünk a fekete Hyundai i40-esébe, és elindultunk. Elég sok épület mellett mentünk el, és azokat néztem végig, miközben azon gondolkoztam, hogy én innen hogy a fenébe jutok haza. Mintha a gondolataimban olvasott volna, Mr.Higgins megszólalt:

-Hazaviszlek, miután végeztünk.

-Köszönöm.-néztem felé. Szigorúan az utat nézte.

   Ahogyan mondta, 15 perc alatt odaértünk egy szép barna ajtós lakás elé. Miután kiszálltam, beparkolta a kocsit, és elővette a zsebéből a házkulcsot. Az előszobában lehúztam a cipőmet, és körülnéztem. Piros szőnyeg volt, barnás, mintás tapéta, egy kisasztal, rajta egy régies telefonnal, mellette egy fogas, és szemben vele egy cipőtartó. Elég kis helység volt, régies stílusban. Szemben velem egy ajtó volt. 

-Menj beljebb.-mutatott az említett ajtóra. Kinyitottam, és egy folyosó tárult elém, ugyanolyan tapétával, és szőnyeggel, mint az előszoba. Ha jól számoltam 7 vagy 8 ajtó volt. 

-Jobbra az első.-szólta a hátam mögött.

A nappali volt az. Egy nagy barna bőrkanapéval szemben egy kis fotel volt, az is bőrből. Mellette egy kis kávézóasztal egy tálcával, amin üvegből készült whiskyspoharak, és egy minőségi kiadás az említett italból. 

-Foglalj helyet.-mutatott a kanapéra, miután ő leült a fotelre. Óvatosan leültem, a táskámat pedig magam mellé helyeztem. 

-Szép lakás.-néztem körül megint. Itt pirosas tapéta volt, az alsó felén pedig falburkolat.

-Köszönöm. Tetszik a régies stílus?-a szájához tartott egy pohár skót whiskyt.

Csak bólintottam, pedig nem igazán vagyok oda érte. Sőt. 

-Szóval. Úgy hallottam, hogy anyukád szépen rajzol.

-Hát, igen. Gyönyörű ruhákat tervez, minden álma az volt, hogy a munkája is tervezés legyen, de sosem fogadta el az ilyen lehetőségeket, mert sosem volt önbizalma peedig apa mindig....-és itt megcsörrent a telefonja. A képernyőre nézett.

-Bocsánat ezt fel kell vennem.-mondta, és felállt, majd az ablakhoz sétált.-Szia...-itt egy nevet mondott de nem értettem igazán.-Mi történt már megint?-sóhajtott.-Hogy mi? Nem, Louis nem vehet 500 fontos minőségi galambkaját magának, és Niall-nek! Nem, még akkor sem! Holnap sem! Gyertek hozzám majd, és megbeszéljük! De ne ma! Oké! Szia!-és letette. A beszélgetésen akarva-akaratlanul is elnevettem magam.-Bocsánat, csak egy kis nézeteltérés akadt.

-Biztosan.-kuncogtam.

   Tovább már csak csevegtünk, mindent elmondtam magamról, Katy-ről, anyáról,  Anetteről, és amit tudtam Aaron-ről is. Apáról nem kérdezett. 

-Holnap is várlak, akkor már többet fogunk beszélni, fontosabb dolgokról.-engedett kiszállni a kocsiból.

-Oké.-mosolyogtam.

Még csak fél négy volt, amikor beléptem a házunkba, és felhívtam Anette-et, aki kissé dühös volt, de megígérte, hogy átjön, ha én elmondok mindent. Addig felmentem a szobámba, és átöltöztem.

Éppen készen voltam, amikor csengettek. Lerobogtam a lépcsőn és mosolyogva ajtót nyitottam. Sajnos egy morcos Anette állt előttem.

-Gyere be.-mondtam még mindig mosolyogva.-Figylej sajnálom, hogy nem mondtam el, de most elmondom...-kezdtem bele és leültünk a kanapéra.

   Elejétől elmondtam az egész történetet, ami engem kissé untatott, de Anette kíváncsi nézése folytatásra késztetett. 

-De ez nagyon jó!-ujjongott.-Talán anyukád is meggondolja magát.-csapta össze a tenyerét.

-Akkor azthiszem kihagytam egy icipici részletet.-a mutatóujjammal, és a hüvelykujjammal mutattaam az "icipici" szócska jelenségét.

-Nem mondtad el neki.-nézett rám üres tekintettel.-Hát ezt nem hiszem el.-felállt, körbe-körbe ment a nappaliban, végig motyogva. Nem figyelt a szólítgatásaimra. de 5 perc múlva lesuppant mellém.-Hát, Stacey....Halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mit csinálj.

-Nekem sincs. Elkéne mondanom?

-Fogalmam sincs.

-Na mindegy. Menjünk tanulni.ű

   Anette előre ment a lépcsőn, így csak akkor vettem észre, hogy "Te jó ég milyen ruhában van!". Nem azért, de nem ilyen az ő stílusa. Megálltam a lépcsőn, és valószínüleg nem hallota a lépteimet, mert hátrafordult. Elképedt arcomat látva csak ennyit mondott:

-Nem tartozom magyarázattal!-és tovább ment. Elkaptam a karját, és a szemébe néztem.

-De igenis tartozol!-bólogattam kitárult szemekkel.

   Miután felértünk 20 percig kérleltem hogy mondja el, de csak azt mondta, hogy "nem voltam otthon, amikor hívtál.". Végül ráhagytam, és elkezdtük megoldani a házit. Valamiért, most én is segítettem, nem mintha Anette-nek szüksége lenne rá.

-Szóval.-kezdtem.-Fizika, kémia megvan, rajzból nincs, tesi nincs. Matek holnap nincs. És Irodalom megvan.

-Akkor kész.-szólt Anette.-Nekem mennem kell, szia.

-Menned kell, oké.-mondtam cinikusan.

-Tudod, a mentalista szerint a cinizmus a tudatlanság jele.-nézett a szemembe.-Holnap találkozunk.

   Elég megalázottan éreztem magam, de legalább volt ötletem, hogy mit csináljak, amíg anya hazajön. Mentalista maraton! Méghozzá harmadik évad.

   Miután 4 részt megnéztem anya hazaért. Két puszival köszöntöttem.

-Nem mutadot meg a rajzaidat? Lééégyszi.-néztem rá cuki pofával.

-Kicsim kérlek.-mosolygott.-Inkább csináljunk vacsit. Amúgy nagyon csini vagy.-mutatott a papucsomra.

-Hé! Ez a kedvenc papucsom.-néztem rá, tetve a, hogy megharagudtam.

-Na mit főzzünk?

-Hmm.-gondolkoztam.-Szezámmagos csirkeszárny?

-Jöhet.

   Bementünk a konyhába, elővettem a csirkeszárnyat, az olajat, a szezámmagot, és a megfelelő serpenyőt. Miután bepácoltuk, mehetett is a forró olajba. 

-Köret?-kérdezte anya.

-Krumplipüré.

-Oké.

   Megfőztük a krumplit, összetörtük, és miután összekevertük az elegendő tejjel, kiraktuk egy-egy tányérra, és a csirkével együtt kivittük a nappaliba. Ledobtuk magunkat a kanapéra, és néztük az esti kötelező Dr.Csontot.

-Azért elég durva, hogy Brennen éppen rászáradt emberi húst vizsgál, mi pedig eszünk.-nevettem fel.

-Engem nem zavar.-mondta anya.-Úgyis csak megjátszás az egész.

-Akkor is elég reálisnak tűnik.-álltam ki a saját igazam mellet.

-Igen, de ha benned van a tudat, hogy nem igazi, már nem is tűnik durvának.-nézte a képernyőt.

-Oké, nyertél.

   Miután megettük elmosogattam, addig anya rajzolt. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy megint mit rajzol. Elköszöntem anyától, és felmentem a szobámba. Lefürödtem és hajat mostam, majd leültem a gép elé. Néhány percig facebookoztam, de semmi jó nem volt rajta, ezért inkább kiléptem, és megnéztem még egy Pretty Little Liars részt. Nagyon izgalmas történet, szó szerint vágyakozom arra, hogy nézzem, de elálmosodtam, úgyhogy inkább lefeküdtem, és egy kis napi átgondolás után el is aludtam.